Virtuális galériák
A vasútállomás bombázása, 1944. szeptember 20.
2009. szeptember 20-án szomorú évfordulóról emlékeztünk meg.
65 évvel ezelőtt a szövetséges légierő bombázó repülőgépei támadást hajtottak végre a hatvani vasútállomás ellen, amelynek során az állomás teljes egésze, valamint a szomszédos újhatvani lakott területek jelentős része elpusztult.
A halálos áldozatok számát tekintve nem áll rendelkezésünkre pontos adat, körülbelül 300-500 személy lelte halálát a szőnyegbombázás során.
A tragikus eseménnyel számos tanulmány foglalkozott az elmúlt évtizedekben, amelyek a Hatvan Városi Könyvtár és a Hatvany Lajos Múzeum helytörténeti szekcióiban elérhetőek.
Múzeumunk néhány kevésbé ismert forrás, illetve korabeli fotók és iratok digitalizált változatának bemutatásával szeretne az idei év megemlékezéseihez hozzájárulni.
A virtuális kiállítás természetesen nem időszaki jellegű, így további bővítése várható.
A honlap frissítése szintén folyamatosan történik, ezért a szerkesztési hibákért, kezdeti elírásokért előre elnézést kérünk.
Véleményeket, javaslatokat szívesen fogadjuk erre a címre: info@hatvanymuzeum.net.
I. Forrásrészletek
1. Kenyeres Lajos, az óhatvani plébánia adminisztrátorának jelentése a váci püspökhöz, 1944. november 15.
(Váci Püspöki Levéltár, Hatvani Rk. Pl. iratai, 5428/1944)
A támadás előtt öt nappal íródott pársoros jelentés jelzi, hogy a lakosság már számolt a közelgő támadás lehetőségével.
„Mély tisztelettel jelentem, hogy Hatvanban eddig még hál Istennek nem volt bombázás. Az éjjel volt a közelben néhány nagy robbanás, úgy hallom, hogy Lőrinczi mellett a Salgótarján felől jövő vonatra dobtak bombákat. Halottak és sebesültek is vannak állítólag. Más baj a közelben eddig nincs, bár az állomás miatt erősen várjuk.”
2. Hatvani Igazoló Bizottság tárgyalása, 1945. december 4.
(Heves Megyei Levéltár, XVII-404 2358/1945)
A tárgyalás során több szemtanú számolt be az eseményekről, amelyek alapján a támadás előtti két óra történései az alábbiak szerint vázolhatóak:
11.00: elhangzik a légi-veszély jelzés, megkezdődik az állomás kiürítése, a vasúti szerelvényeket kihúzzák az állomástól távoli, ún. helytelen vágányokra
12.04: elhangzik a légi-riadó jelzés
12.10 körül: Ángyán Jenő állomásfőnök kerékpáron elmenekül az állomásról;
Pálhidy Mihály állomásfőnök-helyettes az utolsó bent maradt szerelvényhez két étkezőkocsit csatoltat, hogy minél több ember tudja elhagyni az állomás közvetlen területét; Pálhidy a peronon tartózkodó utasokat kiabálva kéri a szerelvénybe való beszállásra, egy részük azonban inkább az óvóhelyeket választja
12.40: az utolsó szerelvényt kihúzzák a miskolci helytelen vágányra
12.45: megkezdődik a bombázás
A bombázás során az állomás melletti három zsúfolt óvóhelyből kettő telitalálatot kapott, a bent tartózkodó személyek közül mindenki meghalt. A kihúzott szerelvényeket nem érte el a támadás, ezáltal több száz ember menekült meg.
Az utolsó másodpercig intézkedő hatvani MÁV-főtiszteknek nem maradt idejük elrejtőzni, ezért az egyik bomba az állomás épületében érte el őket. Turay János és Szűcs János holttestét, valamint a súlyosan megsérült Pálhidy Mihályt 16.30-kor emelték ki az épület romjai alól.
3. Részlet Erőss Alfréd naplójából
Közzétette: Lisztóczky László
Forrás: Művelődés – közművelődési folyóirat, Kolozsvár. 2008. február.
http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=497
Erőss Alfréd római katolikus pap, hittudományi főiskolai tanár Erdélyből menekülve jutott el Hatvanba, éppen a légitámadás napjának reggelén.
"1944. szeptember 20.
(…) Éjfél felé járt az idő, mikor végre elcsöndesedett minden, és lassan megindult a vonat. Tiszafüredig még ébren voltam, aztán átpakkoltam egy másik fülkébe, és a kimerültségtől elaludtam. Reggel hétkor érkeztünk Füzesabonyba. A mosdó még zárva volt, az étteremben hosszú várakozás után kaptam egy meleg teát. Kis kétszersültet ettem hozzá a csomagból, s máris jelezték, hogy Hatvanból befutott a pesti vonat, s indul rögtön vissza (nem megy tovább Miskolcig). Itt végre II. osztályú fülkét kaptam, s kényelmesen elhelyezkedtem. Romániából menekült német tisztek, egy tót kereskedő, egy hajdúböszörményi mozitulajdonosnő és egy öreg házaspár volt a fülkében. A vonat tényleg hamar megindult, és már tizenegy előtt befutott Hatvanba. Itt ismét közölték, hogy a vonat nem megy tovább, hanem indul vissza Abonyba. Bementem a pályaudvari fodrászhoz, egy kicsit rendbe szedtem magamat, majd elhatároztam, hogy bemegyek a városba. Még bizonytalan volt a pesti vonat, s én holtfáradt voltam az éjszakai utazás után. Gondoltam, egyet alszom a plébánián. Az állomás mögött a folyosószerű föld alatti óvóhely mellett jöttem el, s látszatra biztonságosnak ítéltem. Már-már arra gondoltam, hogy a nehéz csomaggal nem izzadok tovább, de mégis folytattam az utat. Az átjáró híd előtt gyönyörű görögdinnyét árultak. Vettem volna, de nem bírtam cipelni. Meg-megállva cihelődtem tovább, míg végre a Zagyva-hídon megállíthattam egy szembejövő kocsit. Gyorsan fölkapaszkodtam, s négy pengő árán berobogtam a plébániára. Ott Kenyeres Lajos adminisztrátor rögtön adott szobát, ágyat is vetettek. Frissen megmosdottam és le is hevertem. Alig takaróztam be, már szólt a sziréna, előbb veszélyt, majd hamarosan riadót jelezve. Közben Lányi prépost is fölkelt, s engem bevezettek földszinti szobájába. Óvóhely nincs a plébánián, s mi ott éltük át nyitott ajtónál s ablaknál a kerevetre dűlve a szörnyű légi-támadást. Hasonló volt a június 2-i kolozsvári bombázáshoz. Két hullámban kanyarodtak az angolszász gépek a város fölé, és két sorozatban oldották ki bombáikat. Az egész ház ingott, rengett, s a fergeteges zúgásban a prépost gazdasszonya s húga hangosan imádkozott a szobában. Ez a túlhangos, szinte kiáltó és kitartó könyörgés megnyugtató volt. – „Most segíts meg Mária!”
Alig távoztak a repülők, a riadó alatt már hozták a sebesülteket, és az ügyesen berendezett kórházpincékben gyűjtötték össze. A plébániát is hamar mozgósították, én is belekapcsolódtam a munkába. A templom közelében egy boltíves pincében vöröskeresztes ápolónők sürögtek a sebesültek között. Ide hívtak engem is, hogy ellássam a betegeket. Amint később meg-tudtam, ez volt a legkisebb segélyhely. Itt csak egy súlyos sebesült volt, a légnyomás fölszakította állát, erősen megnyomta gyomrát, s a koponya is súlyos ütést kapott, mert a fülekben megjelent a vér. Ezt mentőkocsin hamarosan a kórházba szállították.
Amint hamarosan megállapították, a bombaszőnyeg az állomásnak szólt. A romboló bombákon kívül rendkívül sok gyújtóhasábot szórtak, s így a kevésbé összerombolt részek is mind leégtek. Az állomás teljesen elpusztult, a vasúti kocsik kiégtek, az óvóhelyet a bombák kiforgatták helyéből, s mindenki odaveszett. Az állomástól Új-Hatvan felé a ferences templomig minden elpusztult. A templom is kapott néhány gyújtóbombát, de csak a fedélzet gyúlt ki, s hamarosan eloltották. Voltam utána a templomban, belülről semmi kár nem érte, még a mennyezet is teljesen ép.
Egész éjszaka égett, inkább izzott s parázslott a bombázás vidéke. Felül vörös volt az ég. A rettenetes pusztulásban főképp az állomáson veszteglő utasok és vasutasok közül haltak meg sokan. Az újhatvaniak a mezőkre menekültek, és többnyire csak anyagi kárt szenvedtek. Az óvárost a támadás nem érte, csupán a nagy légnyomástól betört a kórusablak egyik kockája a plébániatemplomban.
Budapest, 1944. szeptember 22.
Kis híja, hogy nem hagytam a fogamat a hatvani állomáson. Hálát adtam Uramnak Krisztusomnak, és boldogan mutattam be Szent Máté reggelén a szentmiseáldozatot a plébániatemplom főoltárán. A délelőtt folyamán Nyitrai [Ferenc] hitoktatóval és az agg préposttal [Lévay Mihályra utalás] beszélgettem. Kedvesen emlékezett vissza bikszádi üdülésére és az erdélyi vendégszeretetre. Többször is hangoztatta, hogy mennyivel szívélyesebbek a székelyek az alföldieknél. (…)
A megcsökkent piacon s a városház udvarán élveztem a hatvani embereket. Először hallottam ily közvetlenül és tömegesen ezt a hatvani tájszólást, a magánhangzók sajátos á-lejtését. Amint megfigyeltem, az a és e közt sokszor elmosódik a különbség. A hatvani ember ányámról és fájámról beszél.
A délelőtti riadó után épp ebédhez készülődtünk, mikor egy ismerős jelenti, hogy Tura felől a nyílt pályán áll a Budapestről érkezett vonat, s nemsokára indul vissza. Gyorsan bekaptam egy csésze finom tyúklevest, egy karéj kenyeret zsebre dugtam, s már siettem a jelzett irányba. Szerencsémre egy szekeret találtam az úton, az is a vonathoz igyekezett, s így legalább csomagomat fölrakhattam a saroglyára. Több mint egy órát gyalogoltam a szekér mellett, mi-kor a határban megláttuk a töltésen veszteglő vonatot. Közben a bombázott állomás mellett jöttünk. A nyílt mezőn minden két-három lépésre kiégett gyújtóhasábok hamuja fehérlett. A felkanyarított sínek közt még mindig füstöltek a romok. Messziről is borzalmas látvány volt e pusztítás. (…)"
II. Digitalizált archív anyagok
(A közölt fotók és iratok a letöltő személy által történő bármilyen jellegű későbbi felhasználásához a forrásként megjelölt személy / intézmény engedélye szükséges!)
