Archívum
Válogatás egy életműből
Kovács Mihály (1818-1892) festményei a Dobó István Vármúzeum gyűjteményéből. A kiállítás megtekinthető 2009. május 15-ig hétfőtől péntekig 9 - 15 óráig a Hatvany Lajos Múzeum emeleti kiállítótermében.
;void(0);)
KOVÁCS MIHÁLY
Tisza-Abád (Abádszalók), 1818 – Budapest, 1892
A hosszú évekig Egerben működő neves művész 1892-ben több mint száz műből álló hagyatékát az egri Líceumi Képtárnak adományozta, mely egyházi gyűjtemény a második világháború után állami múzeumunba, a Dobó István Vármúzeumba került.
Kovács azon festőnemzedék tagja, majd reprezentánsa volt, mely az 1830-as évektől megteremteni vágyta a nemzeti művészetet. Így hazájában akart gyökeret ereszteni. Művészetét hazai elvekből, eszmékből eredeztetve hazai közönségnek szánva, művészöntudatát megbecsült polgári életideáljára alapozva, a hazai társadalom tisztes és hasznos tagja kívánt lenni. Kovács Mihály művészete Pest, Bécs, Itália, Eger, valamint Párizs, München és Spanyolország vonzásában egy fél évszázadot ívelt át. Korának egyik legműveltebb és legjobban képzett művésze volt, kinek életműve oly gazdag, hogy nagyságára vonatkozóan még becslésekbe is nehezen bocsátkozhatunk. Így kiállításunk valóban csak ízelítőt tud adni sokrétű, olykor eklektikusnak tűnő munkásságából. Festményei mellett jelentős kordokumentum sajátkezű életrajzírása és nemrégiben ismét felkutatott levelezése.
Kovács Mihály tehetségére először egy kunhegyesi tanára figyelt fel, majd Udvardy János megyei mérnök ajánlásával azon tehetségek egyike lett, akiket báró Orczy László védő szárnyai alá vett. A tiszaőrsi báró támogatásával kezdhette el 1833-tól művészeti tanulmányait a fővárosban, Landau Lénárt rajziskolájában. Majd 1835 novemberében került a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. 1840-re tehető első nyilvános szereplése Bécsben, s 1841-re itthoni első bemutatkozása a Pesti Műegylet kiállításán. Munkásságát végigkísérő választékos akadémizmusa már ebben az időben kialakult, mely gyakran hajlott az eklekticizmusba. A képgyűjtemények látogatása is ekkor vált szenvedélyévé, s itt alapozta meg kortársait messze meghaladó művészettörténeti ismereteit is.
1841-ben a rátörő tüdőbaj megszakította bécsi tartózkodását, s az Orczy család támogatásával Itáliába utazott. Nem csak gyógyulást hozott számára ez az ország, hanem gazdag művészeti múltjával lelki és szellemi telítődést is. Zsánerszerű, elbeszélő, illusztratív szemlélete itt alakult át romantikus, drámai csúcspontokra exponáló felfogássá. Velence és Róma mellett fő tartózkodási helye Firenze és környéke volt, ahol id. Markó Károly meghívására több hónapot töltött. A tájfestés felszabadultabb érzésével, festőibb kifejezésmódjával ismerkedett meg a csodált magyar mester környezetében.
Az 1848-as forradalom hírére a nemzeti érzületű Kovács hazasietett Olaszországból, de betegsége miatt hadi szolgálatot nem vállalhatott. A forradalmi hangulat elültével és a szabadságharc szomorú végeztével megbízások hiányában elhatározta, hogy külföldön próbálja tehetségét kamatoztatni. Mielőtt azonban útnak indult volna, 1849 júliusában ellátogatott Egerbe, ahol Udvardy János mérnök úrtól kívánt búcsút venni, de elhatározását megváltoztatta Tárkányi Béla „szellembús” papköltővel, érseki titkárral való találkozása. Személyében olyan támogatóra talált, aki honszeretetében is társa volt. E szelíd lelkű papköltő mindig ott állt a háttérben, s odaadó figyelemmel segítette a „festészt” pályafutása során. Tárkányi szerteágazó kapcsolataival és támogatásával Kovács az 1850-es évek elejétől csakhamar az egri egyházmegye legfoglalkoztatottabb festőjévé vált. Egerben, mint érseki és megyei központban letelepedve a liberális szellemiségű értelmiség – elsősorban paptanárok, költők, irodalmárok – köréhez kapcsolódott élete, számtalan portrét festve róluk és családjukról.
A megbízásokat elsősorban a katolikus egyháztól kapta, amely mellett több, magánájtatosságot szolgáló, úgynevezett votivképet készített. Romantikus, akadémikus és eklektikus historizáló művészete, az újításokat inkább elvető szemléletmódja, precíz kivitelezésmódja egészen jól megfelelt e műfajnak és a kor elvárásainak. Említésre méltó azonban Kovács oltárképeinek egy csoportja, mely a magyar szenteket ábrázolja. A Regnum Marianum tanának megerősödésével különösen Szent István korona-felajánlásának témája foglalkoztatta.
Jelentős sikert ért el az Árpád fejedelemmé választása című festményével a Pesti Műegylet 1854-es kiállításán, mely művet Tárkányi bíztatására készített el, s melyet műlapként is sokszorosítottak. Kovácsot mint a magyar történeti festészet megújítóját, a magyar szellem és lélek kifejezőjét ünnepelték.
A Bécsben, Párizsban, s különösen a Spanyolországban töltött hosszú évek alatt, majd a müncheni s itáliai utazások alkalmával itthon szinte elfelejtették, s a felnövekvő új festőnemzedék sikeres működése, hangos éltetése közben idősebb korában hazai sikerekben nem bővelkedett. Itthon spanyol feleségével, Petra de Castro y Blanco-val Budapesten telepedett le, hol arcképmegrendelésekből élt. 1884-ben még közreműködött az Operaház belső díszítésének elkészítésében, de utolsó éveit – barátait lassacskán eltemetve – csendes magányban töltötte. Életrajzi írása és levelei fontos kortörténeti dokumentumok.