2. A Trianon 100-101 sorozat második részében az Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos nemzetközi „hangulatváltozásról” olvashatnak. Egy példán keresztül bemutatjuk, hogy egy „jól értesült”, széleskörű kapcsolatrendszerrel rendelkező történész, utazó, újságíró - aki a térség szakértőjévé avanzsálódott - miként járult hozzá nem egyedüliként ahhoz a folyamathoz, ami a dualista monarchiát a „népek börtöne”-szereppel azonosította, a vele érdekellentétben álló országok közvéleményének szemében.
Kossuth rajongójából a magyarok ellensége
A 17. és kifejezetten a 18. századtól kezdve a brit politikai érdekek európai irányváltásait az egyensúly elve határozta meg, miszerint ne legyen olyan hatalom, illetve szövetségi rendszer, amely felborítaná az angol érdekeknek megfelelő ideális állapotot. Ennek tükrében nem meglepő, hogy gyakran módosítottak szövetségi politikájukon. A 19. század jelentős részében a briteknek fontos volt a Habsburg Birodalom stabilitása, arra számítva, hogy az megfelelő ütközőzónát képezhet Oroszországgal szemben. Nem véletlen, hogy az angol kormányzat a közvéleménnyel ellentétben 1848-49-ben nem támogatta az Ausztriától függetlenedni szándékozó magyar politikai szándékot. Mindez így volt mindaddig, amíg Ausztria elveszítette itáliai birtokait és elbukta a német egység megteremtéséért vívott harcot Poroszországgal szemben. A meggyengült Ausztria a dualista monarchia létrehozásával stabilizálta helyzetét, de már csak másodhegedűsnek számított az erősödő Németország árnyékában. A britek joggal tartottak az utóbbi hatalom rohamosan növekvő gazdasági befolyásától, politikai aspirációjától, illetve a két birodalom szövetségétől. Továbbá attól, hogy nem lesz hatásuk a közép-kelet-európai változásokra. Ezért igyekeztek több fronton is gyengíteni Ausztria-Magyarországot. Támogatni kezdték - az oroszok példáját követve - a pánszláv mozgalmakat és sajtóhadjáratba kezdtek Magyarország ellen, annak kisebbségpolitikájára alapozva.
Ilyen helyzetben lépett színre Seton-Watson, az anyai ágon skót származású és erős skót identitással rendelkező, oxfordi és cambridgei tanulmányokat folytató, fiatalember, akire támogatói, rajongói „kelet-európai nemzetiségek szakértőjeként”, az „elnyomott népek szócsöveként” tekintettek. Ellenlábasai pedig „pánszláv agitátornak”, „fizetett ügynöknek” tartották. A brit értelmiség nagy részéhez hasonlóan híve volt minden, az idegen uralom, illetve az abszolutizmus elleni, mozgalomnak, így nem véletlen, hogy Mazzini és Garibaldi mellett tisztelője volt Kossuth Lajosnak és a 48-as eszmének. A magyarok iránti érdeklődése, mit több, rajongása viszont 1905-ös bécsi tartózkodása idején, és az azt követő magyarországi utazásai eredményeképpen megváltozott, igazodva a már említett brit külpolitikai törekvésekhez. Bécsben a The Times tudósítója, Henry Wickham Steed hívta fel a figyelmét a magyarországi nemzetiségi kérdésre. Ő adott ajánlóleveleket és instrukciókat a fiatal történésznek a nagy körúthoz. Az utazás kilenc hónapja alatt számos nemzetiségi vezetővel, értelmiséggel találkozott, akik bőven ellátták anyagokkal az általuk sérelmezett magyarországi kisebbségpolitikáról. Tapasztalatait és véleményét a The Spectatorban megjelenő cikkeiben írta le, nem titkolva célját: A kossuthi liberális eszmék bűvkörében élő brit közvélemény előtt igyekezett felfedni Magyarország igazi arcát. A vezetőkkel történt beszélgetések közül nagy hatással volt rá az Anton štefanek szlovák újságíróval folytatott eszmecsere, aki külön meginvitálta egy felvidéki utazásra is, amely 1907-ben valósult meg. Kézről-kézre adták, megismertetve vele a népművészetet, szokásokat és a szlovák nép történelmét. Ez utóbbinál jogosan merül fel az a gondolat, hogy a saját maguk által kreált verziót közölték vele. Seton-Watson ezek után azt érezhette, hogy egy, a skótokhoz hasonló felföldi népet ismert meg. Nem meglepő az a vehemencia, amellyel cikkeit és könyveit írja, ami a magyarok és a nemzetiségek viszonyát taglalja. A közép-európai államok politikáját ismerő történész, újságíró brit olvasói szemében nagy felkészültségről tett tanúbizonyságot, és jól tudta taglalni a politikai viszonyokat is. Azonban amikor a magyar politikára és a kisebbségi viszonyokra terelődött a szó, bírálói szerint előítéletes, negatívan elfogult volt, sőt magyarellenessége is kitűnt. Ez nyomon követhető, amikor egy-egy - szlovákok elleni - hatósági fellépést magyaráz, mellőzve az ok-okozati összefüggések feltárását, és csak egy oldalról világítja meg a problémát.
Több utazásán, a nemzetiségi területekre érve, aktivisták kísérték és bőven ellátták információval. Londoni lakására érkező baráti levelek révén szinte folyamatosan értesültek a hírekről és a legújabb statisztikákról és a „magyar önkény” újabb megnyilvánulásairól. Scotus Viator néven írt munkáiban feltűnő, hogy minden kritika nélkül átvette azokat a bizarrnak is mondható tévképzeteket, amelyekkel a később „emigrációba” vonuló nemzetiségi vezetők is folyamatosan traktáltak elsősorban angol és francia újságírókat, diplomatákat, ügyük alátámasztásának céljából. Seton-Watson találkozott magyar politikusokkal is, de szimpátiája kimondottan a polgári radikálisok irányába nyilvánult meg. Jászi Oszkárral levelezést is folytatott. Herczeg Ferenc, a történelmi Magyarország társadalmának átalakításán ügyködő radikális politikusok kapcsán nem véletlenül jegyezte meg, hogy azok szellemi muníciót is kaptak külföldi barátoktól, nevesítve Seton Watsont is.
Az I világháború idején Seton-Watson a hírszerzésnél szolgált, ahol kapcsolatait és tudását felhasználták. Elsősorban propagandacélokra, a Monarchia lakossági moráljának aláásására, a hátország gyengítésére. A béketárgyalások előkészítésében is részt vett. Nem ő volt az egyedüli közreműködő, aki a háborút megelőzően aktívan ásta (akarva-akaratlanul) Ausztria-Magyarország sírját, és tanácsokat adott diplomatáknak, támogatva a régről ismert nemzetiségi politikusok, majd az új államok érdekeit. Néhányan közülük felkerültek az utódállamok által működtetett szervezetek fizetési listáira is. A két világháború között a Scotus Viator néven író Seton Watson figyelme elfordult a régiótól, és nem tűnt fel neki, hogy él hárommillió magyar az anyaországi határokon kívül. Őket senki sem kérdezte meg, hogy hová akarnak tartozni. A Londoni Egyetem Szláv Tanszékének magalakulásakor rendezett előadássorozat részvevőjeként Steton-Watson felhívta a figyelmet a történészek szerepére a közép-európai politika alakításában, és felelősségükre is, a szándékos ferdítések és történelmi hamisítások felhasználásában.

Sorozatunkat 2021-ben folytatjuk.

Kökény Ferenc történész