Trianon 100-101 4.rész

Újonnan szerzett tartományokA Trianon 100-101 sorozat negyedik részeként maradva még a nemzetiségi viszonyok, illetve a nagyhatalmi játszmákba történő betekintés kapcsán a területi igényeket dédelgető román politika szerepét tárgyaljuk. Mint minden eddigi téma, ennek is jelentős irodalma van. Az alábbi sorok a többihez hasonlóan arra szolgálnak, hogy segítse a rálátást, megértést egy bonyolult helyzet miatt, ami Magyarország, az erdélyi magyarság számára tragédiába torkollott.
Bukarest receptje - gazdasági és politikai operatív offenzíva magas szintű dezinformálással kombinálva
Románia 1883-tól központi hatalmak szövetségese volt. Ez látszólag megnyugtató volt a Monarchia külpolitikával foglalkozó miniszterei és diplomatái számára, de ennek ellenére voltak magyar politikusok, akik - ismerve az erdélyi román nemzetiségi vezetők bukaresti kapcsolatrendszerét - joggal aggódtak a hegyeken túlról érkező, szemmel látható offenzív anyaországi támogatás miatt, legyen az ideológiai, gazdasági vagy politikai vonatkozású. Az erdélyi román vezetők az 1868-as nemzetiségi törvényre passzivitással reagáltak, és kívánságuk az erdélyi uniót létrehozó törvény revíziója volt. 1881-ben már az autonómia követelésével léptek fel. Az idősebb parlamenti képviselőkkel még ki lehetett volna egyezni, de a később történtek ismeretében ez a megoldás is kevés lett volna.
A Monarchián belül a külkapcsolatok témája a közös ügyek alá tartozott, mondhatni nem volt önálló magyar külpolitika. Tisza István tisztában volt annak veszélyével, hogy bárhogy is alakuljon a nagypolitika, a szövetségi rendszer nem jelent biztonságot egy esetleges, több országra kiterjedő háborús konfliktus esetén. Hiszen Bukarest céljai nem egyeztek a magyar elképzelésekkel, és világosan látták, hogy az 1880-as és az 1890-es években a nemzetiségi probléma új frontvonalakkal bővült.
A nemzeti identitáskeresés évszázadában a román középosztály és értelmiség széles rétegei, leginkább a 19. század nyolcvanas éveitől kezdve, az Erdély megszerzésére irányuló tettvágyban égtek. Az Oszmán Birodalom több évszázados, szoros, majd folyamatosan gyengülő befolyása alól először Havasalföld és Moldva egyesülésével, 1558-ban Cuza ezredes fejedelemmé választásával, annak vezetése alatt indult meg a végleges elszakadás és polgári átalakulás folyamata. Cuza fejedelmet 1866-ban államcsíny fosztotta meg hatalmától. Az államügyeket ideiglenesen a Helytartótanács vette át. Tartott ez az állapot mindaddig, amíg új vezető, uralkodó nem került az ország élére. Ion Brătianu tehetséges liberális politikus javaslatára a nagy múltú Hohenzollern család sarját, Károly herceget választották meg uralkodónak. Mivel a döntést Törökország és Ausztria is nehezményezte, a trón várományosa meglehetősen kalandos úton, rejtve érkezett meg új hazájába. Turnu-Severin rakpartjára álnéven, álszemüveggel „repült”, és „dobbantott” a hajóról, amelynek osztrák kapitánya az utolsó pillanatban felismerte, az amúgy Odesszáig váltott jeggyel utazó herceget. 1866 május 10-én I. Károly néven letette uralkodói esküjét egy olyan állam fejedelmeként, amelynek neve, mint Románia, először 1816-ban jelent meg nyomtatásban, fővárosa Bukarest lett, alig néhány évvel korábban, 1866-ban. A román alkotmány mintája a 1835-ös belga alkotmány volt, az egyéb igazgatási rendszereket pedig az angol és francia példák szolgáltatták az államszervezés folyamán. A fejedelemből 1881 május 10-én lett király. A koronát egy zsákmányolt török hadihajó vas ágyúcsövéből kovácsolták. I. Károly alatt az ország területtel gyarapodott, Törökország, majd Bulgária rovására. A terjeszkedés céljai közé tartozott Erdély is. Ezen ügy mellett az uralkodó nyíltan nem foglalt állást, de erre nem is volt szükség.
A hegyeken túlról a Ligán, az ortodox egyházon és egyéb csatornákon keresztül ömlött a pénz iskolák, hivatalok támogatására. Incidensek, nemzetiségi sérelmek ügyében indított perekre, ügyvédek fizetségére, kiadványokra, valamint tönkrement, eladósodott magyar birtokosok földjeinek strómanokon keresztül történő felvásárlására. Csak 1908-1912-ben 44.000 hold szántó és 20.000 hold erdő került román kézre. A magyar kormány és a gazdasági szereplők semmit sem tettek az offenzíva megakadályozására. Az akkor még fiatal, de szűkebb hazája, Erdély sorsáért aggódó ifjú, gróf Bethlen István felemelte a szavát, de mindez kevésnek bizonyult. A háború előtt 156 román pénzintézet 54 millió korona tőkét mozgósított, magyar földek vételére. Az eltelt évek alatt az erdélyi románság és a regáti területeken élők érdekei összemosódtak. Ezen tények ismeretében nem lehet azon csodálkozni sem, hogy az erdélyi románság azon vezetői, akik aktívan dolgoztak az elszakadás ügyén, időről-időre megjelentek Bukarestben, kinyilvánítva hűségüket, miszerint az ő uralkodójuk I. Károly. Az összromán ügy külföldi támogatásának megszervezése a kisebbségi lét kártyájának aduászként történő kijátszásával valósult meg.
Ügyes, államilag támogatott propagandával - amelynek koordinálását az 1891-ben alakított Liga Culturale Egyesület végezte - Nyugat-Európa tudományos köreiben népszerűvé tették a dákoromán kontinuitás elméletét, amely szerint Erdély őslakói a dák és római eredetű románok, akik a honfoglalás óta a brutális "ázsiai" magyarság uralma alatt élnek. A témával foglalkozó kongresszusokat tartottak Párizsban, Rómában és Nyugat-Európa más városaiban, és megnyerték a nyugat-európai közvélemény jelentős részét. A magyar nemzetiségi politikát úgy tüntették fel, mintha az erdélyi és kelet-magyarországi románság erőszakos idegen elnyomásnak lenne kitéve. Íródtak pénzért rendelt lejárató cikkek is. Az európai közélet jelentős személyiségei álltak ki a románság mellett, mint például Björnson, Tolsztoj, Georges Clémenceau és Megnotti Garibaldi, Giuseppe Garibaldi fia, egyetemi rektorok, diplomaták. A magyar ellenpropaganda gyenge és hatástalan volt. A 20. század elejére a nyugat-európai és az orosz közvélemény meg volt róla győződve, hogy az erdélyi románság felszabadítása az elnyomó magyar uralom alól nemes és humánus ügy. A helyzetet érdekessé tette, hogy Románia 1883-ban csatlakozott a Németország, Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország között 1882-ben alakított szövetséghez. Azóta Románia sok „barátot” szerzett, akiktől egy pálfordulás révén újabb területeket remélhetett egy háborús részvétel jutalmaként.

Kökény Ferenc